Mi az a Probléma?

2017 júliusában:
Életem legnehezebb időszaka után...
Hosszú hónapok kőkemény szorongásai, megpróbáltatásai után begurultam a kis kocsimmal a Budakeszi Tüdőgondozóba, ahol a Cisztás Fibrózisos betegek ellátása zajlik.

Saját lábamon sétálva egy piciny kis dombon felsétáltam a batyummal és megkezdődött a terápiám.
Bevallom úgy éreztem, hogy van gubanc a szervezetemben rendesen, de még messzinek tűnt, hogy talán ezek az utolsó napokká is válhatnak.
Már zaljott a terápiám miközben egyre jobban beindult bennem a gyulladás. Eleinte egyre több lázas állapot, gyengeség, fáradtság, fáradékonyság.
Eltelt kettő hét és nem változott szinte semmi. Lett egy újabb antibotikum pack indítva, hogy akkor próbálkozzunk mással.
Mivel igazából nem is érdekelt semmi ezért nem érintett kivételesen mélyen, hogy maradni kell a kórházban.
Folytatódott a terápia, de egyre fáradékonyabb lettem és a gyulladás az antiobiotikumok ellenére egyre csak nőtt. Egyre több lett a tüdőben a válladék, egy igazi szélmalom harcba torkolt az egész,  egyre fáradtabb is lettem.
Már nem csak lelkileg, de fizikailag is megviselő volt egyáltalán élni.
Hogy lehet ez? Reggel felkeltem, de abszolút úgy mintha egész napos kemény fizikai munka után beestem volna az ágyba.
Pedig mégcsak reggel volt és most ébredtem.
Jött az infúzió, közben valahogy neki kellett állni a sok slejmet valahogy kiköpködni, mert képtelen voltam vissza aludni, de alig csináltam valamit és már jött a láz is.
Majd bejött valamelyik nagyon kedves gyógytornászom, akik nekem már régóta nem csak a gyógytornászaim hanem a barátaim is.
Picit idősebbek és végtelenül bölcsek, de mintha egy feketelyukba próbáltak volna lelket önteni, valahogy semmi sem töltött fel.
Még csak félórája csináltuk a kezelést, de annak ellenére, hogy borzasztóan rutinos voltam egyszerűen nem ment. Nagyon fárasztó volt és csak azt vártam mikor lesz már vége a kezelésnek és hagynak békén, hogy pihenhessek, pedig nagyon szerettem akkor is őket.
Közben folyamatosan a kezemben volt a branül, ami már naponta hajlamos volt begyulladni és már mindenhol idővel heges és gyulladt volt a karom az infúziók miatt.
Dietetikus is jött, hogy valamit kezdjünk el csinálni a súlyommal is mert magasságomhoz képest 14es BMI-vel rendelkeztem, ami azt jelenti, hogy már közel 30 kilóval voltam kevesebb mint kellett volna.
Már vénásan kaptam tápszert is mert semmi sem volt elég a kalóriapótlásra.
A rossz állapotban lévő tüdő miatt a szivem is jóval terheltebb volt, egy egsézséges állapotban lévőhöz képest már a 150%-os kalóriabvitel is kevés lett volna, de ez sem segített.
A két hetes terápiából végül 3 hónap lett..
Október utolsó napjaiban már csak hordozható oxigénnel volt szabad közlekednem, de így is erősen oxigén hiányos állapotban voltam.
Nemhogy sétálni, de eljutni a kb. 10 méterre lévő fürdőbe is kihívást jelentett.
Optimista természetem ellenére egyre inkább bekerültem egy zsákutcába a depresszióval és sehogyan sem sikerült belőle kikeveredni.
Nem is érdekelt már semmi, nem kötött le semmi, már a szorongás és a pánikrohamok uralták a mindennapjaimat, amit az egészség állapotom, a levegőtlenség, a magatehetetlenség is sokszorosan fokozott.
Hónapok teltek el a kórházban, de az állapotom javíthatatlanná vált, az orvosaim is csak próbálták fékezni a dolgot, de bevallom én már fékezni sem akartam, mert élhetetlen életté dőlt össze minden.
Egyedül töltöttem a Karácsonyt is. Nem akartam, hogy másoknak akaratlanul is, de már a látványommal is hasonlóan elszúrjam a napjait, mint ahogy nekem is elvoltak.
Idővel ráébredtem, hogy meghalni sem olyan egyszerű... Egész éjjel lobogott az orromba az oxigén, de reggelente amikor csak felálltam, hogy kimenjek otthon a mosdóba már 150-es pulzusaim voltak
(ennyi mozgástól már körülbelül kétszer annyit vert a szívem, mint amennyit kellett volna)
és az oxigén szintem 70-80körül volt (erősen oxigénhiányos voltam).
Trauma volt reggelente felébredni, mert egy rossz rémálomnak éreztem az egész életet és inkább már felkelni sem akartam.
De ez nem olyan egyszerű. Végül a szenvedések és az élhetetlen élet hatására mivel önként nem akartam kiszállni az életből elhatároztam, hogy elfogadom a segítő szándékú ajánlatot és élek a transzplantáció lehetőségével mert úgy éreztem, hogy ennél rosszabb az sem lesz ha a műtét köveztében mégsem ébredek fel.
Ez így már sehogyan sem volt élet és a depresszió hatására teljesen kivagyok fordulva magamból, ez nem én vagyok már, nem akarom, hogy így emlékezzenek rám és én sem akarok így tovább élni.
Az egyre javuló műtéti statisztikák ellenére is egy pénzfeldobásnak éreztem az egészet, de már tudtam, hogy az állapotomhoz képest az érme bármelyik felével is csak nyerhetek így a súlytalanág szabadságától felbátorodva belevágtam a hosszú procedúrákba, ami végül a műtétet jelentette.
2019 február 13.-án este hívtak, hogy akkor eljött az én időm.
Bevallom megszeppentem egy pillanatra, akkor most az is lehet, hogy mindennek, de tényleg mindennek vége lesz számomra... de gyorsan elhessegettem a dilemmát és mindent magamkörül elrendezve örömmel indultam útra Dobos András barátommal a nagy útra Bécsbe, ahol a műtétemet vállalták.
Már fejben előtte elhatároztam, hogy bár ateista életet éltem, de a jó Istenre fogom bízni mit szán számomra és bármi is lesz elfogadom és hálásan tekintek vissza arra amit az élettől kaptam.

Ha úgy dönt akkor mindenféleképpen megteszek mindent, amit tőlem telik, hogy teljesen új életet kezdjek, mert úgy éreztem már a donorom felé is tartozni fogok ezzel.
A műtét után az első ébredéseim után már tudtam.
Nekem még itt a helyem és bár nem volt kőnnyű, de elszántságom most is felülkerekedett és neki indultam egy hosszú útnak aminek a lépteit ma is viszem.

Nekem, sohasem az volt a bajom, hogy éppen mikor melyik csajt hogyan szédítsem és törjük össze egymás szívét. Mi a gond a munkahelyemmel, mi az amivel elégedhetetlen lennék. Nekem ezek sosem voltak igazi problémák.
Az élet többszörösen is megtanított becsülni a jót, és megpróbaltam itt is az engem körülvevő dolgok ellenére a jóra fókuszálni.

Egyszerűen egy borzasztó nagy csodának éltem meg azt is, hogy nincs teli válladékkal a tüdőm.. már több mint egy évtizede nem is éreztem hasonlót és el is felejtettem, hogy milyen is valójában igazán tehermentesen levegőt kapni.
Az ébredés után egy nagyon kedves és szeretnivaló nővérke volt mellettem és a hülye fejem meg a helyzet ellenére végig póénkodtuk az egész intenzív osztályos rémálmot.
A műtét előtti utolsó napjaimon is még sétáltam, de most a műtét után újra kellett tanulni megint járni.
Akkor éreztem igazán már teljesen oxigenizált állapotban, hogy mennyire levan igazából épülve az egész testem.
Olyan fájdalmaim voltak, hogy egész éjjel ébren voltam és csak nagyon erős vénásan beadott altató tudott igazán kiütni, de hirtelen mintha elvágták volna bennem az über mély depressziót, valami más lett.
Nem éreztem magam boldognak, igazából nem is nagyon volt miért, de annak ellenére, hogy fél óra ágyban ülés is baromi fájdalmas is fárasztó volt egyre inkább motiváltabb lettem.
Elmúlt a pokoli addig szűnni nem akaró állandó fejfájás is és csak azzal nyaggattam a nővérkét, hogy sétáljunk.
Fantasztikus élmény volt. Tényleg pokoli fájdalom, meg az izomgyengeség miatt bizonytalan pálcika lábak, belőlem kiálló csövek, de egyre inkább egy csodának éltem meg, hogy óráról-órára, napról-napra egyre több mindent önállóan megtudok csinálni.
Nem érdekeltek a csövek és a madzagok amik belőlem lógtak ki, a fájdalom sem és a káoszban lévő lelkivilágom sem, egyszerűen csak éveztem, hogy tudok lépésről lépésre járni.
Elég gyorsan Budapesten a magyar klinkán találtam magam, ide már úgy érkeztem, hogy az elmúlt hónapokhoz képest szinte teljesen önállátó lettem, így nem volt időm unatkozni itt csak folytattam a fejlődést.
Nagyon kedves és segítőkész gyógytornász fogadott itt is aki mára egy jó barátom lett és az Ő útmutatásait is követve szépen elindulhattam egy elég hosszú úton, amiben a fejembe vettem, hogy visszaépítem azt a fizikai testet, amit egyszer már régen viszonylag egéeszségesen felépítettem.
Pár hónapot bolyongtam itthon ezek után mire végre elkezdhettem igazán fejben is elindulni egy úton ami mostmár a sajátom, egyes egyedül az enyém és kezdeni fogok valamit magammal mert tudom, hogy Bálint (a donorom után a tüdőmet már csak így becézem, mert Bálint napon kaptam) megérdemli, hogy igenis boldog legyen, ha már engem választott hozzá a Jó Isten.
Bevallom abszolút nem egyszerű új életet kezdeni. Kivülről is nehéznek hangzik történetem után, de belül még nehezebb.
Apósom szavai elértek lassan már nem csak a fülemhez, de a lelkemhez is.
A múlt elmúlt. Örülök, hogy megtörtént talán semmit sem csinálnék másképp, de ennyi volt előre kell menni.
Nem akarom hálátlannak tűnni, nem akarom Annát elfeledni, mert hálás vagyok, hogy kisérhettem életét, de már tudtam nem élhetek a múlt árnyékában.

Egy barátom, aki már élt meg nagy veszteséget azt mondta, hogy több igazi is lehet az életben.
Nem értettem, amikor mondta. Lehetetlen.
Sokszor sokaknak egy rossz kapcsolatból is nehéz kilépni, de nekem nem volt rossz a kapcsolatom így talán mégnehezebb volt.
Talán szerénységük okán sem igazán szeretik, ha említem őket, de bevallom mélyen segített anyósom szavai melyek arról szóltak, hogy idővel újra teret kell engedjek valakinek az életemben.
Az élet egy nagy utazás. Sokszor szép és hosszú utakat ejtünk meg, de idővel minden út véget ér. De ha vége lesz egy útnak, utána új utak fognak jönni, csak megkell tanulni azt is a maga szépsége és értéke miatt szeretni.
Közel két év kellett és egy sebész, hogy a múlt emlékeit tisztelve, de először újra tudtam közel engedni valakit igazán magamhoz, úgy hogy nem Annát kerestem.
Nagy löketet adhatott volna, de ugyanakkora pofont is kaptam a dologtól, de már ez sem érdekelt, mert tudom jól, hogy nem ezek az igazi problémák az életben.
Visszakerültem szeretett munkahelyem köreibe és idővel egyre több új és régi kapcsolat keveredett bele az életembe.
A legnagyobb 'problémák' mellett is tudtam, hogy mindent meglehet oldani mert mostmár tudok járni, futni és már ezért is van okom ismét nevetni.

Az életben egy dolog teljesen biztos, hogy mindannyian egyszer elmegyünk. Akkor is ha nem akarjuk.
De tudni kell a 'problémáink' ellenére is igazán élni és nem pedig idővel Szent Péter kapujánál magyarázkodni, hogy miért nem éltünk a szebbnél szebb lehetőségekkel, amit az életben fentről elénk sodortak, helyette inkább önmagunk tettük pokollá saját érdemi lehetőségeinket.
Sok mindenki van a Földön, de nem mindenki él.
Pedig hányan vannak még jelenleg is akik önhibájuk és pozitív hozzáállásuk ellenére is nem élhetnek egészségük hiánya miatt.
Holnap hétfő van. Lehet, hogy te vagy körülötted valaki nem örül, de én igen.
Ismét felkelhetek reggel kipihenve mert már nem gyötör az oxigén hiány és bemehetek dolgozni (és én sem a világ legjobb helyén dolgozok a legjobb fizetésért), de tehetek azért, hogy akár holnapután még több lehetőségem legyen, miközben más nem biztos, hogy ezt teheti.
Azt engedem be és azt zárom ki az életemből akit csak akarok, rajtam múlik, hogy melyik irányt választom, melyik életet akarom élni.
Nem szorongok a holnaputántól mert nem tettem semmit amiért okom lenne.
Lassan egy év eltelt, amit a sebész és Isten egybekötött és a Bálinttal szoros hetero kapcsolatom rendben van, úgy néz ki jól érzi magát velem és továbbra is boldogítani fogom, mintahogy a körülöttem lévőket is akik felkeresnek. 
Mára a 30 kiló minusz 7-8 ra csökkent. Nagyon sok munkámba került, de megérte hogy végül ezt izomban sikerült magamra kapjam.
Vannak helyzetek, amikor akár önhibánkból is nagyot esünk az életben, de makacsul ragaszkodni a rosszhoz csak igazán magunkkal szemben butaság és csak egy megnem élt élet árnyékába sodorhatjuk magunkat, amit én igyekszem nem elkövetni.


Nem vagyok szuperhős, nem vagyok zseni, de szeretnék történetemmel segíteni abban, hogy más is kicsit jobban megláthassa az élet értékeit.
Ezt az összefoglalót kérésre készítettem, hogy vázlatosan bemutassam történetemet.

Éld az életed és élvezd Te is a lehetőségeidet!

Dr. Várdi Katalin kérésére.